Vékás János három áramlatot lát a VMDK-ban, Hódi Sándor viszont mintha csak kettõt tartana számon múlt vasárnap közölt interjújában. De kettejük között már abban is különbség mutatkozik, melyik kérdést látják a megoszlás meghatározó elemének, amihez a további nézeteltérések kapcsolódnak. Vékás az autonómiához való viszonyulás fényében látja a megoszlást, Hódi szerint viszont mintha a VMDK érdekvédelmi szerepét, illetve pártpolitikai szerepét szorgalmazók közötti ellentét vezetne megoszláshoz. Valóban, mind az egyik, mind a másik kérdésnek lehet akkora jelentõsége, hogy megoszlást idézzen elõ.

Persze, ismeretes: a pluralista demokráciában megvan annak a módja, hogy mindhárom áramlat "kipróbálhassa" elképzelésének realizálását. Annak is megvan az alapja, hogy a szerbiai magyarságnak elvben haszna származhatna abból, ha az Ágoston-csoportnak sikerülne most Miloševiæ embereivel egyezkedve bizonyos garantált kisebbségi jogokat kicsikarnia. Természetesen haszna származhatna abból is, ha a Hódi-csoport, kivárva az alkalmat, nemzetközi és anyaországi támogatással késõbb megkísérelne Ágostonéknál is többet elérni, megmaradva az autonómia-igény keretében. Helyénvaló volna a Vékás-csoport "arany középútja" is, mely szerint az autonómiát a helyi önkormányzatban szerzett tapasztalatra kell építeni, csak éppen az támaszthat kételyt, hogy kisebbségi autonómiát a szerb állammal folytatandó egyezkedés és elõzetes törvénybe iktatás nélkül is legitim módon életre lehetne kelteni.

A "kipróbálás" azért látszik célszerûnek, mert a pluralista demokrácia lényege és elõnye éppen abban rejlik, hogy ilyen alternatíváknak acsarkodás nélkül egyenlõ esélyt ad. Ez olykor persze szakadáshoz vezet egyik-másik pártban de megoldható úgy is, hogy egy-egy párton belül megengedik a különféle frakciók szervezett létrehozását. Természetesen a VMDK embereinek a dolga, hogy miként cselekszenek. Az "egyetlen lehetõség" nevében minden alternatíva eltiprása, a "szilárd egység" megszállott hajszolása, mindazoknak a kiátkozása, akik másként gondolkoznak, az egypártrendszer politikai kultúrájához tartozik. Ismeretes, hogy az egypártrendszerû kultúrának nemcsak baloldalon, hanem jobboldalon is vannak hagyományai is, meg szorgalmazói is.

A hûvös szemlélõk persze nemigen bízhatnak abban, hogy az új körülmények között a Kis-Jugoszláviában az albánokon kívül bármelyik kisebbség is autonómiára tehetne szert. Vegyük csak számításba, hogy a kötelezõ nemzetközi normák a kisebbségvédelemre vonatkozóan - nem számítva az identitásra való jogot, a nyelvhasználatra és a saját kultúra ápolására való jogot - nincsenek is. A halomszámra gyártott nemzetközi dokumentumok, beleértve a pár évvel ezelõtt hozott koppenhágai deklarációt is, nem kötelezték, hanem csak ajánlották minden államnak a fentieket meghaladó kisebbségi jogok nyújtását. Ezenfelül a kisebbségi jogokat kötelezõ szinten még mindig csak egyéni, nem pedig kollektív jogoknak tekintik. Hovatovább, az épp folyamatban levõ Balladur-tervbõl is, amelyet az Európai Unió szándékozik majd alkalmazni, utólag törölték a kisebbségi jogok kollektív jellegére való utalást is. Töröltek belõle persze más, illúziókeltõ kitételeket is. A békeszerzõdések közül is csak a trianonihoz kapcsolódtak kisebbségvédelmi rendelkezések, amelyek az anyaország kisebbségvédelmi jogaira is kiterjedtek. A második világháborút záró párizsi békeszerzõdés azonban már nem tartalmaz ilyen rendelkezéseket. Ellenkezõleg jóváhagyta például a jugoszláviai magyarok kiûzését is, ami aztán mégsem következett be. Azok a példaértékû kisebbségi autonómiák, amelyek gyakran a szemünk elõtt lebegnek - az olaszországi németeké vagy a finnországi svédeké - nem nemzetközi normák alapján születtek, hanem egyedi esetek, amelyek szomszédos országok alkujának és az illetõ országok belátásának irígylésre méltó gyümölcsei.

Mindezek tudatában a szerbiai politikai elit a magyarság minden jogfosztási panaszára azt szajkózza, hogy ezek a jogok még mindig messze túlszárnyalják a "nemzetközi normákat", s legfeljebb egyik- másik tapasztalatlanabb pártvezérnek szalad ki a száján, hogy egyszer majd talán szó lehet kulturális autonómiáról. A szerbiai pártok többsége kétségtelenül arra törekszik, hogy a kisebbségi jogokat a kötelezõ minimumra csökkentse. E téren Miloševiæ emberei még mindig a belátóbbak közé tartoznak. A legkedvezõbb ajánlatot eddig a Draškoviæ vezette Demokratikus Mozgalom adta amely szerint az országot nagy önkormányzattal rendelkezõ körzetekre osztanák, s egy körzetet úgy határolnának be, hogy abban a magyarok többségben lennének. Így azonban a területi autonómiának nem a kisebbségi jog volna az alapja hanem az ország demokratikus berendezése, és egy körzet "belátó" körülhatárolása. De ki tudja, kitart-e még Draškoviæ mozgalma e mellett az elképzelés mellett?

Más a helyzet az érdekvédelmi és a pártfunkció összeegyeztethetetlenségével kapcsolatban. Mihelyt a VMDK helyhatósági szinten hatalomra tett szert, idõszerûvé vált, méghozzá nem a bizalom, hanem a demokratikusság elve miatt, egy tõle független érdekvédelmi tanács megalakítása, amelynek keze alatt egy érdekvédelmi iroda is mûködhetne. Csak így hárulhatna el az a veszély, hogy az érdekvédelem a pártérdek árnyékába kerüljön, s a "pártonkívüliek" érdeke mostoha sorsra jusson. Ez már egyetemesebb érvényû dolog, nemcsak a VMDK gondja.